Ripka Jánosné Stadler Gizella 1922. március 5-én született Kispesten. Az elemi és a polgári iskolát Kispesten végezte. Ezután az angolkisasszonyok által 1856-ban alapított első hazai tanítónőképzőben – amely 1894-től Polgári Iskolai Tanárképzőként működött – folytatta tanulmányait Pesten. A katolikus tanárképző értékközvetítő pedagógiája három alappillérre épült: tudás, lelkiség, szolgálat. Itt kapta az egész életre szóló tanári hivatás iránti mély elköteleződést. A nővérektől kapott mélységes hit és feltétlen szeret szolgált mintaként számára, amelyet igyekezett tovább adni tanítványainak. Nagyon fontosnak tartotta a népdal, a zene szeretetére nevelést, amelyet szintén a tanárképzőből hozott magával, ahol Kodály Zoltán és Bárdos Lajos is vezényelte az énekkart. A tanárképző elvégzése után 1941-ben lépett katedrára: magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, rajzot, valamint ének-zenét tanított először Hevesen, majd Abaújszántón. A népdaltanítással, kórusvezetéssel kapcsolatos tevékenysége 1949-es Maglódra kerülése után bontakozott ki a maga teljességében. A Kecskeméti Gazdasági Szaktanítóképzőben 1943-ban szerzett oklevelet, majd gazdasági tanári vizsgát tett 1948-ban.
A tanítási órák után szakköröket vezetett, látványos és nagy nevelőhatású színi előadásokat rendezett, ismeretterjesztő előadásokat tartott. Irányította az iskola énekkarát, operalátogatásokat szervezett a diákjai részére. Az énekkar ekkor élte fénykorát, amelyet sok-sok első helyezés is bizonyít.
Oroszlánrészt vállalt a helyi „Röpülj Páva Kör” megszervezésében és zenei irányításában. Vezette az asszonykórust, közreműködött a fellépések ének-zenei részeinek összeállításában. A Pávakör-mozgalom idején boldogan kapcsolódott be a Vikár Béla által elkezdett majd irányított népdalgyűjtő munkába és eredeti magyar-szlovák népdalokat gyűjtött Maglódon a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Osztálya részére. Neki köszönhető, hogy a gyűjtött hanganyag az Akadémia hangtárába került.
Egyik szervezője volt 1952-ben, az első balatonszepezdi nyári tábornak. A maglódi diákok javarésze akkor látta először a magyar tengert, a Balatont.
Kézimunkaszakkör, bábszakkör, rajzszakkör munkáját irányította éveken keresztül. A néptánc- és népdaltanítással elévülhetetlen érdemeket szerzett a falu hagyományainak megőrzésében. Tette mindezt nagy lelkesedéssel, a közösség iránti alázattal és legfőképp ellenszolgáltatás nélkül.
Hivatása és temérdek önként vállalt feladata mellett jutott ideje arra is, hogy nem mindennapi festői tehetségét kibontakoztassa, a művészetet ne csak értse, hanem művelje is.
Erről így szólt: „Egészen kicsi iskolás korom óta legjobb barátaim a könyvek mellett a ceruza és az ecset voltak. Egész életemben – pedagógusi és egyéb elfoglaltságaim közben – mindig igyekeztem, kísérleteztem, próbálkoztam megörökíteni valamit abból a gazdag élményanyagból, amelyet eltelt évtizedeim hoztak-vittek, hogy ne tűnjenek el velem együtt. A cél, amely vezeti kezünkben a ceruzát, ecsetet: megragadni a múló időt.”
Akvarell és olajfestményeinek témáját főleg a maglódi emberek, iskolások, fiatalok életéből merítette. Szép számban születtek gyermekeket ábrázoló rajzai, festményei megörökítve az iskolai élet egy-egy mozzanatát. Képein a helyi népviselet, a falu szépsége, lakoldalmai, bensőséges ünnepei elevenednek meg. Képeiről sugárzik a gyerekek, az emberek iránti szeretete. Vonalakkal és színekkel kereste és próbálta kifejezni a megfoghatatlant: fényt és árnyékot, a bánatot és derűt, s az ezekből kisugárzó érzelmeket.
A Köznevelés című szakfolyóiratban rajzai, a Munka és iskola című folyóiratban cikke jelent meg.
Úgy fogalmazott, hogy „igazi életműve” tanítványaiban él tovább. „Azzal foglalkozhattam, amit nagyon szeretek, és ez kevés embernek jut osztályrészül. Ha csak néhány tanítványom őrzi is meg, amit a szívükbe akartam plántálni, az igazi értékek felismerését, már akkor sem volt hiábavaló az életem. Életem egyik legnehezebb időszaka volt a nyugdíjazásom előtti utolsó félév, melynek vége a tanítványaimtól való hivatalos búcsúmat jelentette.”
Nagy megbecsülés mellett végzett, 30 évnyi, generációkat nevelő, sokoldalú tanári pályafutását 1979-ben fejezte be. Áldozatos munkáját, példamutató magatartását a község 1995-ben „Maglódért” Emlékéremmel ismerte el. Három évtizeden keresztül maglódi nemzedékek sorát tanította, nevelte tisztességre és emberségre, a művészetek befogadására. Sokoldalú, a helyi közösség érdekében kifejtett magas színvonalú tevékenységének elismeréseként Ripka Jánosnénak az önkormányzat 2004-ben Díszpolgári címet adományozott.
Ripka Jánosné 2017. szeptember 30-án fejezte be hosszú földi életét, akitől az alábbi sorokkal búcsúzott el egyik hálás tanítványa:
„Kedves, hiteles, őszinte, tiszta, szigorú, következetes volt. Olyan ember, akinek mindenki vágyik az elismerésére. Tudta az árvák fejét simogatni, az ügyeseket dicsérni, és tudott a csibészekre is szavakkal hatni. Minden gyerekben felfedezte a csodát, a jót, és el is tudta hitetni mindenkivel, hogy különleges és egyedi. Minden gyermek szemét a szépre irányította, fülét a vers és a zene ritmusára szoktatta. Többet adott át nekünk, mint a tananyag. Velünk, kis falusi gyerekekkel ő ismertette meg az operák dallamát, a magyar irodalom gyönyörű verseit. Minden lánytól nőiességet, minden fiútól tartást és „úriemberséget” várt el, aminek mi, kis csibészek igyekeztünk meg is felelni. Na, nem tudatosan, de ott volt a minta, a nevelés legfontosabb eszköze: Ő és a férje, Ripka tanár bácsi emberi tartása.
Csodálatos példája volt annak, amikor egy pedagógus az egész lényével tanít. Nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is tisztelettel tekintettek rá, ami pedig kölcsönös volt.
Köszönjük neki a lelki gazdagságot, amit ránk hagyományozott, egyszerűen, szeretettel, önzetlenül.”